Vajon az örök törvény azonos-e az Istenben létező legfőbb eszmével?

Az első problémát így közelítjük meg: úgy látszik, hogy az örök törvény nem azonos az Istenben létező legfőbb eszmével.

1. Az örök törvény ugyanis csak egy. Ámde az isteni értelemben a dolgoknak több eszméje létezik: Augustinus ugyanis ezt mondja: "Isten az egyes dolgokat a sajátos eszméjükkel alkotta meg." Tehát úgy tűnik, hogy az örök törvény nem ugyanaz, mint az isteni értelemben létező eszme.

2. Ezenkívül, a törvény lényegéből folyik, hogy szóval, vagyis igével legyen kihirdetve, amint fentebb (q. 90, a. 4) mondottuk. Ámde Istenben az Igét személyes értelemben állítjuk, amint az Első Részben (q 34, a.1) mondottuk, az eszmét pedig lényegi értelemben. Tehát nem ugyanaz az örök törvény, mint az isteni eszme.

3. Ezenkívül, Augustinus ezt mondja a De Vera Religione-ben: "Nyilvánvaló, hogy a mi értelmünk felett létezik egy törvény, amelyet igazságnak mondunk." Ámde az emberi értelem felett létező törvény az örök törvény. Tehát az igazság az örök törvény. Ámde nem ugyanaz az igazságnak és az eszmének a mivolta. Tehát az örök törvény nem ugyanaz, mint a legfőbb eszme.

Ezzel szemben áll, amit Augustinus mond a De Libero Arbitrio-ban: "Az örök törvény a legfőbb eszme, amelynek mindig engedelmeskedni kell."

Válaszul azt kell mondanunk, hogy amint bármely mesterben előzetesen létezik azoknak a dolgoknak az eszméje, amik a mesterség által létrejönnek, ugyanúgy bármely kormányzóban előzetesen léteznie kell a kormányzásának alávetett lények cselekvési rendje eszméjének. S ahogy a mesterség által létrejövő dolgok eszméjét mesterségnek, illetve a műalkotások mintájának nevezzük, ugyanúgy az alattvalók cselekedeteit irányító lény eszméje törvény-jellegű, figyelembe véve mindazt az egyebet, amit fentebb (q. 90) a törvény lényegéről mondottunk. Ámde Isten a maga bölcsessége által alkotója minden lénynek, amelyekhez úgy viszonyul, mint mester a műalkotásokhoz, ahogy az Első Részben (q. 14, a. 8) mondottuk. Ugyanakkor kormányzója is az egyes teremtményekben található összes tevékenységeknek és változásoknak, ahogy ugyancsak az Első Részben (q. 103, a. 5) említettük. Ezért, ahogy az isteni bölcsesség eszméje, amely által minden lett, törvény, minta, illetve idea, ugyanúgy a minden lényt kellő célra irányító isteni bölcsesség is törvény-jellegű. Ezek szerint az örök törvény semmi más, mint az isteni bölcsesség eszméje, ahogy minden tevékenység és változás irányítója.

Az első ellenvetésre tehát azt kell mondanunk, hogy Augustinus az idézett helyen az egyes dolgok sajátos természetére vonatkozó ideákról beszél: ezért azokban bizonyos megkülönböztetés és sokaság található, a dolgokkal való különböző vonatkozások szerint, ahogy az Első Részben (q. 15, a. 2) mondottuk. De törvénynek a cselekedetek közjóra való irányítását nevezzük, amint fentebb (q. 90, a. 2) mondottuk. Ámde az önmagukban különböző dolgokat egynek tekintjük, amennyiben valami közösre irányulnak. Ezért az örök törvény egy, ami ennek az irányulásnak az eszméje.

A második ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy bármely igével kapcsolatban kettőt kell megfontolnunk: magát az igét, és azt, amit az ige kifejez. A hangos szó ugyanis az ember szájával kimondott valami, de az ilyen szó azt fejezi ki, amit az emberi szavak jelentenek. Ugyanezt mondhatjuk el az ember értelmi igéjéről is, ami az értelem által felfogott fogalom; általa az ember értelmileg fejezi ki azt, amiről gondolkodik. Így tehát Istenben magát az Igét, ami az Atya értelmének felfogása, személyes értelemben állítjuk, de mindaz, ami az Atya tudásában van, akár az isteni lényeggel, akár az isteni Személyekkel, akár Isten tevékenységével kapcsolatban, ezzel az Igével nyer kifejezést, ahogy Augustinus mondja a De Trinitate 15-ben. Az általa kifejezett egyebek között magát az örök törvényt is maga az Ige fejezi ki. Ámde ebből nem következik, hogy Istenben az örök törvényt személyes értelemben kell állítani. De mégis a Fiúnak tulajdonítjuk (q. 39, a. 7-8) az eszme és az ige összeillősége miatt.

A harmadik ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az isteni értelem eszméje másként viszonyul a dolgokhoz, mint az emberi értelem eszméje. Az emberi értelemnek ugyanis a dolgok a mértékei, azaz az ember fogalma nem igaz önmaga miatt, hanem igaznak annyiban mondjuk, amennyiben megfelel a dolgoknak, ugyanis "a vélemény abból következően igaz vagy téves, hogy a dolog létezik vagy nem létezik". Az isteni értelem pedig mértéke a dolgoknak, mivel minden egyes dolog annyira birtokolja az igazságot, amennyire utánozza az isteni értelmet, ahogy az Első Részben (q. 16, a. 1) mondottuk. Ezért az isteni értelem önmaga szerint igaz. Tehát az eszméje maga az igazság.