Vajon a természettörvény több parancsolatot tartalmaz-e, vagy csak egyet?

A második problémát így közelítjük meg: úgy látszik, hogy a természettörvény nem tartalmaz több parancsolatot, hanem csak egyet.

1. A törvény ugyanis a parancsolat neméhez tartozik, amint fentebb (q. 92, a. 2) mondottuk. Ha tehát a természettörvénynek több parancsolata lenne, az következne, hogy természettörvényből is több van.

2. Ezenkívül, a természettörvény az ember természetét követi. Ámde az emberi természet a maga egészében egy, jóllehet részei szerint több. Tehát a természettörvénynek vagy csak egy parancsolata van az egész természet egysége miatt, vagy több, az emberi természet részeinek többfélesége következtében, és így a vágyóképesség irányulásából származóknak is a természettörvényhez kell tartozniuk.

3. Ezenkívül, a törvény az észhez tartozó valami, amint fentebb (q. 91, a. 1) mondottuk. Ámde az emberben csak egy ész van. Tehát a természettörvénynek is csak egy parancsolata van.

Ezzel szemben áll, hogy az emberben olyan szerepük van a természettörvény parancsolatainak a cselekvésben, mint az alapelveknek a bizonyításokban. Ámde több bizonyíthatatlan alapelv van. Tehát a természettörvénynek is több parancsolata van.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy - amint fentebb (a. 1) mondottuk - a természettörvény parancsolatai úgy viszonyulnak a gyakorlati észhez, mint a bizonyítások alapelvei a spekulatív észhez: ugyanis mind a parancsolatok, mind az alapelvek bizonyos, önmagukban ismert elvek. Ámde kétféle értelemben mondhatjuk, hogy valami önmagában ismert: egyik módon a természeténél fogva, másik módon a mi számunkra. Természeténél fogva bármely ítéletről elmondható, hogy önmagában ismert, amelynek állítmánya benne foglaltatik az alany mivoltában. Megesik mégis, hogy annak számára, aki nem ismeri az alany definícióját, az ilyen ítélet nem lesz önmagában ismert. Például ez az ítélet: "az ember értelmes lény" természeténél fogva önmagában ismert, mivel aki kimondja, hogy ember, értelmes lényről beszél, mégis, annak számára, aki nem tudja, hogy mi az ember, ez az ítélet nem önmagában ismert. Ezért van az, amint Boëthius mondja a De Hebdomadibus-ban, hogy bizonyos méltóságok, illetve ítéletek természetüknél fogva mindenki számára ismertek, és azok az ítéletek ilyenek, amelyeknek a fogalmait mindenki ismeri, mint például: "minden egész nagyobb a részénél", és: "amik egy és ugyanazon dologgal egyenlők, egymás között is egyenlők" stb. Más ítéletek pedig csak a bölcsek számára ismertek önmagukban, akik értik, hogy az ítéletekben szereplő szavak mit jelentenek. Például annak számára, aki érti, hogy az angyal nem test, önmagában ismert, hogy nincs körülírtan helyben, ami nem nyilvánvaló az egyszerű emberek számára, akik ezt nem értik.
A mindenki által ismert ítéletekben pedig bizonyos rend található. Az elsőként megismert fogalom ugyanis a lény, amelynek értelme benne foglaltatik mindenben, amit bárki megismer. Ezért az első bizonyíthatatlan elv az, hogy "nem lehet egyidejűleg állítani és tagadni" ami a lény és a nem-lény fogalmán alapul, ahogy a Filozófus mondja a Metafizika 4-ben. Ámde ahogy a lény abszolút értelemben elsőként ismert, ugyanúgy a jó az első a cselekvésre irányuló gyakorlati ész ismeretében, ugyanis minden lény valamilyen célért cselekszik, aminek jó-jellege van. Ezért a gyakorlati észben az első elv az, amely a jó fogalmán alapul, ami a következő: "Jó az, amelyre minden törekszik." Tehát a törvény első parancsolata az, hogy a jót megtenni és követni, a rosszat pedig kerülni kell. Ezen alapul a természettörvény minden más parancsolata, vagyis az, hogy mindannak a megtevése, illetve mindannak a kerülése a természettörvény parancsolataihoz tartozik, amiket a gyakorlati értelem természetszerűen az ember javának ismer meg.
Mivel pedig a jónak cél-jellege van, a rossznak pedig ezzel ellentétes jellege, mindazt, amire az embernek természetszerű hajlandósága van, az ész természetszerűen jónak, következésképpen követendő cselekedetnek, ezek ellentétét pedig rossznak és kerülendőnek fogja fel. Tehát a természettörvény parancsolatainak rendje a természeti hajlamok rendjét követi. Az ember elsődleges hajlama a jóra az összes substantiákkal közös természetén alapul, ugyanis minden substantia a létének a saját természete szerinti megőrzésére törekszik. E hajlam alapján a természettörvényhez tartozik mindaz, ami az emberi életet megőrzi, és ennek ellentétét akadályozza. - Másodszor, van az emberben hajlam bizonyos sajátosabb javakra, a többi érzékelő lényekkel közös természete alapján. Eszerint a természettörvényhez tartozónak mondjuk mindazt, "amire a természet minden érzékelő lényt megtanított". Ilyen a férfi és a nő egyesülése, a szabad emberek nevelése, és hasonlók. - Harmadszor, van az emberben hajlam a jóra, a sajátos, eszes természete szerint: például, az embernek természetszerű hajlama van arra, hogy megismerje az igazságot Istenről, és arra, hogy társadalomban éljen. Ennek alapján a természettörvényhez tartozik mindaz, ami ezzel a hajlammal kapcsolatos, hogy az ember ne legyen tudatlan, ne bántsa meg azokat, akikkel érintkeznie kell, és más hasonlók, amik ezzel összefüggnek.

Az első ellenvetésre tehát azt kell mondanunk, hogy a természettörvénynek mindezek a parancsolatai egy és ugyanazon természettörvényhez tartoznak, mivel egy elsődleges parancsolattal kapcsolatosak.

A második ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az emberi természet bármely részének (például a vágyó- és haragvóképességének) összes hajlamai, amennyiben az ész szabályozza őket, a természettörvényhez tartoznak és visszavezethetők egy elsődleges parancsolatra, amint mondottuk. Eszerint a természettörvénynek több parancsolata van, ha ezeket önmagukban nézzük, de közös a gyökerük.

A harmadik ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy noha az ész önmagában egy, de mindazt rendezi, ami az emberre vonatkozik. Ennek alapján az ész törvényéhez tartozik mindaz, ami az ész által szabályozható.